MY YAOI :3

2. fejezet- A második nap, avagy: Üdv, Osaka! *-*

Reggel nyolc óra volt, amikor kinyitottam a szemem. Vagyis ekkor még az alvás és az ébredés tökéletes alfa állapotában bóklásztam valahol, azonban a következő pillanatban, ahogy nyújtóztam egy nagyot, és szembesülnöm kellett a kemény valósággal, ami ebben az esetben az ágy vége volt.

-Aú-szisszentem fel, és rögtön kipattant a szemem. Először azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán ahogy körülnéztem, tudatosult bennem, hogy az új Osakai otthonomban. És ez rögtön megtöltött kellő életörömmel ahhoz, hogy rögtön felpattanjak az ágyból boldogan. Magam köré tekertem a takarómat, mert amúgy csak egy szál alsónadrágban voltam, és az ablakhoz siettem, és kitártam, majd mohón ki is hajoltam, belélegezve a friss, városi levegőt (najó, szmogos városi levegőt), és körülnéztem az ébredező városban. A következő pillanatban kopogtatást hallottam az ajtómon, és miután kiáltottam egy „szabad”-ot, Akashi lépett be a kezeiben egy-egy bögrével.

-Akkor jól hallottam, hogy  ébren vagy-mosolygott rám, majd odanyújtotta az egyik bögrét.

-Igen-viszonoztam  a mosolyást-és köszi a teát!-kortyoltam bele. Jól esett, ugyanis hiába volt jó friss levegő, hideg is volt, és még mindig nem öltöztem fel rendesen. Akashi szórakozottan körülnézett a szobámban, majd leült az ágyamra. Én is melléhuppantam, és így akaratlanul is lecsúszott rólam a takaró, amibe eddig burkolóztam. Ez zavarba hozott, de szerencsére Akashi éppen más felé nézett, úgyhogy végül úgy döntöttem, vissza sem húzom, inkább tovább kortyolgattam a teámat.

-Amúgy jól aludtál?-fordult vissza hozzám Akashi, és visszatette a gitáros magazinomat az éjjeliszekrényemre, amit lapozgatott.

-Igen, köszi. –vigyorogtam.-neked hála.

-Jaja, reméltem hogy nem csesztem el nagyon a szerelést, és kényelmes volt.-Akashi idenyúlt, és megborzolta a hajam.

-Tökéletes volt-mosolyogtam. Asszem ma, sőt még jó sokáig semmi sem fogja tudni leolvasztani az arcomról ezt a vigyort. Sosem volt még ilyen jó a kedvem. Viszont jókedv ide vagy oda kezdett hűvös lenni a szobában a nyitott ablak miatt, és kirázott a hideg, és akaratlanul is összekoccantak a fogaim. Akashi odakapta a fejét.

-Fázol?-kérdezte tőle szokatlan gyengédséggel. Bólintottam. Akashi elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzám. Nekem már ennyi is elég volt melegítésnek, ugyanis a közelségére rögtön hevesen dobogni kezdett a szívem, és ezt csak tovább fokozta azzal, hogy átölelt, és a vállamra hajtotta a fejét. Végigsimított a mellkasomon, majd a keze lecsúszott a hasamra. Hallottam, ahogy halkan felnyög.

-Milyen szép kockahas...-suttogta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Te mondod?-csúszott ki a számon.

-Haru...-dörmögte a hajamba, és szorosabbra fogta az ölelését.

-Akashi...-suttogtam, és elakadt a szavam, ahogy a következő pillanatban felemelte a fejét a vállamról, beletúrt a hajamba, és magához húzott. Már majdnem elérte a szája az enyémet, amikor kivágódott az ajtó. Gyorsan elengedük egymást, és Akashi arrébb csúszott, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, mintha eddig egymással foglalkoztunk volna. Az más kérdés, hogy annak ellenére hogy nem ülünk közel egymáshoz, elég árulkodó jel az, hogy mindketten ki voltunk pirulva, és az én hajam össze volt kócolódva. De szerencsére Ikuma észre sem vette, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem, aminek baromi hálás voltam, és minden bizonnyal Akashi is.

-Jó reggelt! Menjünk be a városba hogy mindent megmutassunk Harunak!-mondta lelkesen. Akashival összenéztünk zavartan, majd ő kínjában elnevette magát, én meg csak elnéztem Ikuma mellett.

-Na, mi van, srácok?-kérdezte, és kihúzta az íróasztal mellett levő székemet, és leült.

-Semmi-mondta Akashi, de nem volt túl meggyőző.

-Na, de komolyan!!!-nézett ránk fürkészően Ikuma.

-Tényleg semmi-vágta rá Akashi, és mosolyt erőltetett az arcára.

-Ja, akkor oké-mosolyodott el Ikuma is, csak ő őszintén. –na akkor bemegyünk a városba?

-Hát ja gondolom megreggelizünk de utána bevihetjük Harut... bár én mára azt terveztem hogy a nappalit összerakjuk, de azt végülis holnap is megcsinálhatjuk.

-Légyszi ma menjünk városnézni, mert holnap tudod hogy Sawakónál alszom...-könyörgött Ikuma.

-Persze, mehetünk ma, a nappalit majd Akashival megcsináljuk.-vágtam rá. Már most eltöltött az izgatottság arra a gondolatra, hogy holnap Akashival kettesben lehetek. Aztán gyorsan magamhoz tértem. Mi volt ez most?? Akashinak barátnője van!!! De közben meg annyira jó érzés volt... hülye Ikuma, kellett neki benyitnia... legalább kopoghatott volna... ha nem zavart volna meg minket, megcsókolt volna Akashi. A karjaiban tartott, átölelt, és meg akart csókolni. Erre a gondolatra ismét éreztem az alsónadrágomban egy kis keménységet. Zavartan magamra húztam a takarót, mintha csak fáznék, és közben igyekeztem nem Akashira nézni, aki cseppet sem feltűnésmentesen engem fixírozott. Aww, ez a gyönyörű tekintete... Najó, sürgősen abba kéne hagynom ezeket a gondolatokat. Akashival lakótársak vagyunk, és ennyi. De akkor mi volt ez a reggeli?

-Akkor csinálok reggelit, rendben?-kérdezte Ikuma, és meg sem várva a válaszunkat, kisietett a szobámból. Asszem meg kell majd szoknom hogy a srác 150%-on pörög mindig. Ahogy az ajtó becsapódott, kettesben maradunk Akashival. Félénken, és tulajdonképpen reménykedve, hogy folytatjuk onnan, ahol abbahagytuk, ránéztem. Ő nem nézett rám, meredten előre fordult.

-Asszem most az a legjobb ha elmegyek lezuhanyozni meg összeszedni magam-mondta végül, és felállt az ágyról. Nekem összeszorult a torkom. Ennyi lenne? Azonban mielőtt végleg elkeseredtem volna, odalépett hozzám, egyik kezével megemelte az államat, és szájoncsókolt, majd mielőtt reagálhattam volna, már el is engedett, és gyors léptekkel elhagyta a hálószobámat.

Még percekig ültem az ágyamon, teljes döbbenetben. Ez most mégis mi volt?? De miután még párszor végigfutottam az agyamban a válaszlehetőségeket erre a kérdésre, vagyis megpróbáltam kitalálni egy értelmes választ, inkább feladtam, és átadtam magam annak az édes érzésnek, hogy Akashi megcsókolt. Te jó ég, igazából csak most esett le igazán. Akashi megcsókolt. Kopogtattak az ajtómon.

-Szabad-kiáltottam kelletlenül. Ikuma lépett be. Basszus, ha most tud kopogni, reggel miért nem volt képes?!

-Jössz reggelizni?-mosolygott rám.

-Aha.-mondtam, és kikászálódtam az ágyból, és így ahogy voltam, egy szál alsónadrágban kislattyogtam a konyhába Ikuma nyomában (aki természetesen mostanra teljesen fel volt öltözve egy fehér vászonnadrágban és egy világoskék galléros pólóban, a szőke haja is tökéletesen beállítva). A kis asztalnál Akashi már ott ült, és éppen öt liter kechupot öntött a piritósára. Elmerültem abban, hogy őt néztem. Így is baromi szexi volt, fekete farmer volt rajta, egy szürke ing nyitva, ami így látni engedte a gyönyörű izmos felsőtestét, egy szegecses nyakörv, a haja pedig, amit most mosott meg, vizesen hullott az arcába. Wow. Annyira elmélyülten bámultam, hogy észre sem vettem, hogy Ikuma megtorpant előttem, és beleütköztem.

-Bocs-motyogtam, és megráztam a fejem, hogy összeszedjem a gondolataimat, majd leültem az asztalhoz, Akasival szemben. Ő felnézett rám, és összetalálkozott a tekintetünk. Elakadt a lélegzetem. Rámkacsintott, halványan elmosolyodott, majd elfordította a fejét, és nekilátott a reggelijének. Miután ismét összeszedtem a gondolataimat, én is hasonlóféleképpen tettem. Akashival csendben voltunk, de fel sem tűnt, mert Ikuma folyamatosan lökte a szöveget. Mesélt arról, hogy mit álmodott, hogy mit gondol a lakásról, és tulajdonképpen mindenről, ami eszébe jutott, azonban egy idő után már kikapcsolt az agyam és nem is figyeltem, mit mond, pláne miután megéreztem, hogy Akahsi az asztal alatt óvatosan az én lábamra tette a meztelen lábát. Elöntött a forróság az érintésére, és akaratlanul is felnéztem rá. Ő sugárzó mosollyal nézett rám, ami engem ismét hatalmas boldogsággal töltött el. Ó, Akashi! Tovább ettünk, és Ikuma tovább beszélt, de innentől fogva abba sem tudtam hagyni a mosolygást. Reggeli után én is és Akashi is elmentünk felöltözni, ezalatt Ikuma összeszedett egy csomagot amibe eltett ebédnek valót és egy kis nasit, majd amikor mindhárman kész voltunk, elhagytuk a lakásunkat, és elindultunk felderíteni Osakát.

Amint kiléptünk a házból, Akashi és Ikuma rögtön elkezdtek veszekedni azon, hogy merre menjünk először.

-Mindenképpen a Kuchu Teien obszervatóriumba menjünk el először, onnan lehet látni egész Osakát!!!-lelkesedett Ikuma.

-Először elmegyünk a mi klubunkba, ott iszunk egy kávét, megnézzük kik játszanak este, aztán elmegyünk kajálni, aztán felőlem elmehetünk megnézni Osakát az égből, majd felülünk a Hep Five Ferris-kerékre, aztán csak mászkálunk egy kicsit, vagy beülünk egy parkba, és este meg visszamegyünk a klubba.

-Most viccelsz?!-háborodott fel Ikuma-elmegyünk a Kuchu Teienbe, aztán a Kuromon piacra, ott veszünk kaját, beülünk egy parkba vagy valahova megenni, aztán elmegyünk sétálgatni csak úgy céltalanul, hogy a hely hangulatát megérezze Haru, és NEM ülünk fel arra a szarra, és este nem megyünk el a dohos klubba ahova bármikor elmehetünk, hanem Dotonboriba megyünk!

-Te nem vagy normális-emelte fel a hangját Akashi is-kit érdekel a Kuromon piac, ott nincs semmi! Amúgy meg senki sem mondta hogy neked fel kell ülnöd az óriás kerékre, majd én felülök Haruval. Dotonboriba meg tuti hogy nem megyünk, az kurvára gagyi, és te ne merészeld a mi klubunkat dohosnak hívni.

És ez így folytatódott legalább negyed órán keresztül, és szerintem egyiküknek sem tűnt fel, hogy én is ott vagyok, és esetleg megkérdezhetnének hogy én hova akarok menni. De nem is bántam, boldogan elvoltam azzal, hogy figyeltem a srácokat (Akashinak még az is jól állt, hogy mérges! ), és belélegeztem az Osakai levegőt, valamint nézelődtem az utcában. Aztán amikor már kezdtem fázni, és meguntam a vitát, odaléptem, és határozottan megfogtam a srácok karját. Ikuma simán tovább magyarázott, hogy miért menjünk el mindenképpen a Kuromon piacra, de Akashi rögtön odakapta a fejét, és elhallgatott, kérdőn, kis mosollyal a szája sarkában nézett rám. Aztán hirtelen (végre) Ikuma is elhallgatott, és felém fordult.

-Figyu, tök jó hogy ennyi ötletetek van de hagyjátok már abba a vitát-szóltam rájuk. –mi lenne ha így együtt dumálnánk meg hogy hova megyünk?

-Jaja, amúgy Haru neked kéne döntened, végülis mégiscsak neked új a város.-értett egyet Akashi, és erre Ikumának is bólogatnia kellett, még ha kelletlenül is.

-Oké akkor próbálok valami olyan tervet összehozni, amiben mindkettőtök ötletei benne vannak. Szóval, menjünk el  csak megnézni hogy ki játszik este abban a klubban amit mondtatok, és utána menjünk el óriáskerekezni, Ikuma neked nem kell, ha nem bírod a magasságot vagy nem szereted vagy valami. Utána menjünk el panorámát nézni, aztán arra a piacra és üljünk le valahol kajálni, aztán sétálgathatunk egy kicsit, koraeste elmegyünk egy kicsit Dotonboriba, és aztán visszamegyünk a klubba a koncert kezdetére. Na?

-Oké-vágta rá egyszerre Akashi és Ikuma. Nem igaz hogy képesek voltak ennyit vitatkozni ezen, amikor simán el lehet dönteni.

-Na akkor induljunk!-kiáltotta ismét fellelkesülten Ikuma. Úgy látszik, amilyen gyorsan meg tud sértődni, olyan gyorsan meg is békél. Szerencsére.

-Oké!-mosolyogtam-na vezessetek el az első helyre! –és megindultunk végig a mi utcánkon, és pár perc séta után meg is érkeztünk egy kis, alagsorba vezető ajtó elé.

-Ez az a klub ahol mi is, és Osaka legjobb együttesei mindig játszanak.-magyarázta Akashi, miközben lenyomta a kilincset.-Ha velünk tartasz amikor bulizunk, akkor minden bizonnyal sok időt fogsz itt tölteni te is-kacsintott rám Akashi. Hm, asszem ez azt jelenti, hogy gyakran fogok ide járni, jó ha memorizálom hol van. Beléptünk a kis helységbe, és lementünk a lépcsőn. Ahogy megérkeztünk, Akashit rögtön üdvözölték, lepacsizott a báros sráccal, a jegyszedő lánnyal, majd engem a karomnál fogva maga után húzva a falon levő plakáthoz ment, ahol a koncertdátumok voltak feltűntetve.

-Augusztus 20, 21, 22, 23, 24! Megvan!-mormolta, ahogy végighúzta az ujját a dátumokon. Közben én körülnéztem a helységben. Innen már nem tűnt olyan kicsinek, ugyanis a néhány elkerített box után kiszélesedett, és ott helyezkedett el a színpad, valamint balra egy nagyobb folyosó nyílt. Hirtelen egy sikkantást hallottam, és egy lány rohant el mellettünk. Utánafordultam. Azzal a hatalmas lendülettel, amivel futott, Ikuma nyakába ugrott, így akaratlanul is fellökte őt, és a bárpultnak tántorodtak. Végignézem a lányon. Fényes kék nadrágban volt, nagyon magas platformcsizmában, felül pedig egy aprócska fekete top és bőrdzseki volt rajta. A haja egyik oldalon teljesen fel volt nyírva, a másikon tépetten lógott a szemébe, és néhány kék és ciklámen tincsen kívül zöldre volt festve. A vékony nyakán egy fekete tetoválás húzódott, és az egyik fülében egy hatalmas fültágító volt.

-Ikuma!!!-kiáltotta, miközben ölelgette a szőke szobatársamat.

-Sawako, Sawako!-dorombolta Ikuma, miközben a lány vállába fúrta a fejét, és amilyen erősen csak tudta, magához szorította. Sawako boldogan tűrte, aztán nevetve kihúzódott Ikuma öleléséből, és fürgén felpattant az egyik bárszékre, majd meghúzta a kezében levő whiskys üveget. Eltátottam a számat. Ez lenne Sawako, Ikuma barátnője? Ez a punk lány? Aki már reggel fél tízkor iszik?? Ez nagyon megdöbbentett...

-Haru-szólt Akashi. Visszafordultam hozzá, hogy megnézzem, mit mutat a plakáton.

-Na figyelj-kezdte-ma este játszik a Red Soup, akik egy kurvajó együttes, csak...szóval hozzájuk állt át az előző gitárosunk, Gyou aki egy hatalmas faszfej, de az a baj hogy nagyon jó gitáros.

-Nálad tuti nem jobb-szúrtam közbe. Akashi elmosolyodott, majd folytatta.

-Köszi. Hát talán nem is, de mindenesetre ők a legnagyobb vetélytársaink. Ami azt jelenti hogy jók-vigyorodott el-van kedved ma este eljönni a koncertjükre?-kérdezte mosolyogva, félrebillentett fejjel. Hogy is mondhattam volna nemet?!

-Persze! –vágram rá

-Okés, akkor nyolcra visszajövünk ide. Jó buli lesz, hidd el.

-Elhiszem-mosolyogtam rá.-amúgy... ez a lány tényleg Ikuma barátnője?-halkítottam le a hangomat, és a bárnál csókolózó pár felé néztem. Akashi sóhajtott egyet.

-Igen... Már több mint tíz éve együtt vannak.

-Tíz éve? Ezzel a lánnyal?-kérdeztem meglepetten.

-Jaja-sóhajtott még egyet-sajnos. Illetve eleinte tök jó volt hogy együtt  voltak, nagyon összeillettek. A csaj divattervezőnek tanult és egy olyan tipikus cuki lány volt nagy szemekkel, és hatalmas szőke haja volt, marha csinos volt, az a típus akit bármikor szívesen megbasznék.-ahogy ezt kimondta Akashi, úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel. Az a típus, akit bármikor szívesen megbaszna. Ezt mondta erről a csajról. Felgyorsult a pulzusom a dühtől. Mi a faszért kacsintgat rám és kezd ki velem, ha utána ilyeneket mond? Iszonyú ideges lettem. Akashi észrevette, ugyanis megállt a beszédben.

-Minden oké?-kérdezte. Kelletlenül bólintottam, közben próbáltam magamat összeszedni. Nyugi, Haru, nem éri meg rá pazarolnod az energiádat. Tudod hogy heteró, tudod hogy van barátnője. Nyugi. Végigondoltam mindent, de egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Mert az oké hogy heteró de akkor basszus mi volt ez ma reggel? Megráztam a fejem, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat magamtól.

-Tuti minden rendben?-hallottam Akashi aggódó hangját. -Basszus, ne aggódjon értem ha úgysem vagyok fontos neki-gondotlam. De ezt persze nem mondhattam ki hangosan, úgyhogy inkább csak ennyit mondtam:

-Aha, csak melegem van.-Akashi bólintott, majd folytatta a beszédet, mintha észre sem vette volna, velem mi van. Ez csak még jobban feldühített.

-Szóval baromi szép csaj volt, és minden oké volt vele, azt leszámítva hogy árva volt, de kiskora óta az volt, még három éves volt amikor az anyja meghalt az apja meg elhagyta, szóval ez nem számít. Aztán hirtelen bekattant. Egyik nap, akkor asszem 15 volt, az árvaházból hívták Ikumát, hogy eltűnt a csaj, nem tudja-e mi van vele. Na itt Ikuma totál kiakadt, mert ő már egy hete nem látta Sawakót, úgyhogy elkezdett aggódni érte, és megkért hogy menjünk el megkeresni, és segítettem neki. Egész kicseszett éjszaka kerestük, amikor kábé hajnali ötkor megtaláltuk a régi házuk kapujánál. Szarrá itta magát, koszosak voltak a ruhái, hányásfoltosak, körülötte száz eldobált piás üveg a kezében meg egy kés és a karja teljesen össze volt vagdosva. Nem is volt magánál. Ikumával felnyaláboltuk, és visszavittük az árvaházba. Ez után Sawako totál kiakadt Ikumára, hogy miért nem hagyta őt, és ez a következő pár évben még kurvasokszor megtörtént. Ebben az időszakban nyírta le a haját nullás borotvából, mostanra szerencsére már csinált valami kicsit értelmesebb frizurát magának. És onnantól kezdve kábé havonta találta meg Ikuma vagy begyógyszerezve, vagy vagdosva, vagy síneken fekve, és nem egyszer mentette meg az életét. Totál bekattant a csaj, de azon kívül, hogy öngyilkos akar lenni, kurvára ragaszkodik Ikumához. A srác meg szereti a csajt de már baromi sok neki, mert ez így már nem igazi kapcsolat... Kábé abból áll, hogy Sawako ott alszik Ikumánál, vagy fordítva, és akkor minden hepi, Ikuma tök boldog, Sawako eltűnik napokra, Ikuma beparázik, megkeresi, és megmenti az öngyilkosságtól. Jól lecseszi, hogy szedje össze magát, a csaj megígéri, visszaédesgeti magához Ikumát, aztán meg kezdődik elölről az egész.

-Hűha... ez tök durva lehet....-mondtam sokkosan. El is feletkeztem Akashi bunkóságáról, annyira megdöbbentett Ikumáék története. Nem is látszik a lányon, hogy ilyen szar állapotban lenne. Oké, látszik rajta hogy nagyon lázad, és azért elég korán van a piáláshoz, meg most, hogy jobban megnéztem magamnak, én is láttam a karján vágásnyomokat, de nem gondotlam volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt meg pláne nem értem, hogy Ikuma hogy bírja ilyen jól egy ilyen lány mellett... Baromi nagy lelki erő kell ahhoz, hogy ezek szerint ilyen sokszor végignézze, ahogy a szerelme el akarja pusztítani önmagát... Még akkor is ezen kattogtam, amikor elindultunk a klubból a következő „állomásunkra”. Szegény Ikuma... Tök nehéz lehet neki... de állati jól tartja magát, mert ahogy most ránéztem, egyáltalán nem láttam rajta se fájdalmat, sem sebezhetőséget, de még dühöt sem... erről aztán eszembe jutott Akashi. Hogy volt képe ilyet mondani? Az tuti hogy ezek után nem is várhatja, hogy hozzá szóljak. Ők egymás között beszélgettek, én pedig csendben lépkedtem utánuk. Annak a boldogságnak, ami reggel eltöltött, mostanra már nyoma sem volt bennem. Sőt, kurvára dühös voltam. Igen, Akashira. Legalább ne csókolt volna meg reggel. Akkor lehet hogy sajnálnám, de nem fájna ennyire... az óriáskerék fele menet csak ez járt a fejemben. Aztán ott Ikuma szépen elköszönt tőlünk, és elindult a vattacukorárushoz. Riadtan néztem utána.

-Na mi van, Haru?-kérdezte vigyorogva Akashi.

-Hova megy Ikuma?-kérdeztem eléggé gyerekesen.

-Tudod hogy ő nem jön velünk, nem bírja a forgást.-mondta, miközben jegyet váltott az óriáskerékre.

-De...-nyögtem.

-De?-kérdezte angyali mosollyal Akashi.

-Semmi.-ráztam meg a fejem.

-Nem tetszik ez nekem-sóhajtott Akashi.-Mi a fasz bajod van?

-Még kérdezed?-bukott ki belőlem.

-Mi van?- kérdezte most már dühösebben.

-Semmi-vágtam rá ismét, dacosan. Akashi sóhajtott, majd a kezemért nyúlt. Elhúzódtam. Még egyet sóhajtott, majd elindult az óriáskerékhez. Nem volt más lehetőségem, mint hogy kövessem. Csendben vártuk meg, amíg újra körbeér, majd beszálltunk. Miután becsatoltuk az övünket, bezáródott az ajtó, és elindultunk. Pánik ütött ki rajtam, de igyekeztem nem kimutatni. Éreztem, ahogy a gyomromban bucskázik az a kevés pirítós, amit reggelire ettem. Igyekeztem a lehető legkevésbbé halálra vált arccal ülni, azonban ez nem sikerülhetett, mert Akashi aggódva odahajolt hozzám, és a vállamra akarta tenni a kezemet. Elhúzódtam, és megráztam a fejem. Ez nem bizonyult jó ötletnek, ugyanis ennek a hatására émelyegni kezdtem. Inkább nem is mondtam semmit, mert félő volt, hogy kidobom a taccsot. Inkább óvatosan az ablak felé fordítottam a fejem. Még csak a kör negyedénél jártunk, de minden ellenére a kilátás csodás volt. Igyekeztem inkább erre koncentrálni, és sikerült is kizárni Akashit valamint a kellemetlen érzést a gyomromban, és így még egész élvezhető is volt a kör. Mondjuk miután kiszálltunk, eléggé ingatagok voltak a lépteim, és sajnos kénytelen voltam elfogadni Akashi felkínált karját, hogy abba kapaszkodjak. De akár így, akár úgy, végülis jó volt az óriáskerekezés, és jó volt újra stabil talajon állni, még ha szürke szemű szobatársamra támaszkodva is. Vagyis ennek a lelkem mélyén baromira örültem, és nehezen tudtam elnyomni a felgyorsult szívdobogásomat, de nagyon igyekeztem, mert akármilyen segítőkész is tud lenni, most haragszom rá. Miután összeszedtem magam (ehhez hozzátartozott pár korty ivása Akashi vizesflakonjából), elindultunk megkeresni Ikumát, akit egy padon találtunk, ahogy tömi magába a vattacukrot. Megkínált minket, de mindketten visszautasítottuk: Akahsi nem is szereti, én meg egyszerűen nem bírtam volna most valami cukros kaját enni. Ismét elindultunk, most tüntetőlegesen csatlakoztam Ikumához, és vele beszélgettem, és így Akashi volt az, aki mögöttünk kullogott, de éreztem a tekintetét rajtam egész úton, amíg a Kuchu Teien panorámakilátóhoz érkeztünk. Tök jól elbeszélgettünk Ikumával az úton, így fel sem tűnt, hogy mire felkaptattunk a százvalahány lépcsőn a kilátó tetejére, Akashi már nem volt velünk.

-Akashi hol van?-kérdeztem. Nem mintha hiányozna, csak úgy érdekel.-tettem hozzá magamban.

-Nem tudom, lehet hogy azért nem jött fel, mert asztmás. De igazából lövésem sincsen, már voltunk itt egyszer, és semmi baja sem volt.-vonta meg a vállát Ikuma.-na, gyere, nézzük meg a kilátást! –húzott a párkány felé. Ahogy kinéztem, elállt a szavam. Tényleg gyönyörű volt! Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy ilyen szép időjárás volt, és sütött a nap, mert így még szebbnek tűnt, mint amúgy lenne. Teljesen elbűvölt a látvány. Legalább fél órán keresztül nézelődtünk, próbáltam megtalálni a házunkat, Ikuma segített, aztán megmutatta, hol jöttünk végig idáig, és közben csomó érdekességet is mesélt a városról. Baromi hálás voltam neki, és kivételesen most a beszédességét sem bántam, mert nem csak elterelte a figyelmemet Akashiról, hanem jól el is szórakoztatott. Amikor meguntuk a nézelődést, és már kezdtünk eléggé éhesek lenni, lejöttünk a toronyból. Akashi már ott várt minket fölöttébb szomorú arccal. Ez eléggé szíven ütött, de Ikuma még mindig beszélt hozzám, úgyhogy próbáltam rá koncentrálni, és végül a Kuromon piacig végigbeszélgettük az utat, pedig  meg akartam kérdezni Akashit, rendben van-e vele minden. A piacra megérkezve Akashi még jobban leszakadt tőlünk, és Ikuma viszont lelkesen rángatott magával a színes standok között, egyik sikátorba be, másikból ki, hogy egy idő után szem elől tévesztettük harmadik lakótársunkat. Ikuma felvásárolta szinte az összes standot, vett friss gyümölcsöket, zöldségeket, előre csomagolt készételeket, édességeket, gyümölcslevet, cukorkát...mindent, amit el lehet képzelni, majd kikalauzolt a piactól nem messze levő parkba. Hagytam, hogy maga után húzzon, mert tehetetlen lettem volna a vásárló tömeggel szemben, de ez nem akadályozta meg azt, hogy fél percenként hátranézzek, abban reménykedve hogy Akashit meglátom. Aztán feladtam, mert kiérve a piacról teljességgel lehetetlen lett volna megtalálni, úgyhogy inkább követtem Ikumát, és a parkba érve letelepedtünk egy padra, ahol ő előcsomagolta az ételeket amiket vett, hogy nekilássunk.

-Akashit nem várjuk meg?-kérdeztem tele szájjal.

-Nem hiszem hogy akarna velünk kajálni de írok neki-vette elő Ikuma a telefonját, és bepötyögött egy üzenetet, majd elküldte, és folytattuk az ebédelést. Mindig szerettem a japán kaját, de nem voltam az ilyen friss ételekhez szokva. Anyukám nagyon sokáig dolgozott, így csak néha hétvégénként főzött, apám pedig jobban szeretett konzerveket, egyszerű ételeket enni, valamint internacionális konyhából származóakat, úgyhogy felüdülés volt ez. Már majdnem végeztünk a késői ebéddel, és már dugig voltam, de azért ettem a mochiból is, nem akartam megbántani Ikumát (na meg nem is tudtam volna ellenállni, egyik kedvenc édességem), amikor Akashi feltűnt. Szótlanul jött oda hozzánk, egyik kezében egy pohár valamiféle alkoholos itallal, a másik kezében a telefonja, és leült mellénk. Eléggé kínos volt a csend, Ikumán is láttam, hogy zavarban van, nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, és kivételesen ő is csendben maradt. Szerintem 5 percet ülhettünk így-de lehet hogy kevesebb volt, csak ennyinek tűnt-, amikor Ikuma sóhajtott, és elejét vette egy beszélgetésféleségnek.

-Akashi, nem kérsz enni?-kérdezte.

-Nem, kösz-mondta ő, és tovább sms-ezett valakivel. Ikuma sóhajtott.

-Meg tudod mondani mennyi az idő?-érdeklődött.

-Fél öt.-morogta Akashi, és tüntetőlegesen tovább nyomkodta a készüléket.

-Haru, még maradjunk itt, vagy mászkáljunk? Ha Dotonboriba el akarunk nézni, oda nem éri meg hétnél előbb menni.-fordult hozzám Ikuma.

-Hát még üldögélhetnénk kicsit itt, eléggé tele vagyok, aztán lassan elsétálhatnánk arrafelé. Mármint nem tudom, hogy milyen messze van...

-Kábé fél óra ha sétálni akarunk, de busszal is mehetnénk, bár akkor még kéne neked venni jegyet.

-Ha nektek is oké, felőlem sétálhatunk, jól esik a friss levegő.

-Rendben-mosolygott Ikuma. Végül Akashit figyelmen kívül hagyva jól elbeszélgettünk, és csak hirtelen tűnt fel, hogy elkezdett besötétedni.

-Jé, már fél hét múlt-mondta Ikuma meglepetten miután előkotorta a telefonját, hogy megnézze az időt (Akashit, hiába volt nála még mindig telefon, jobbnak láttuk nem megkérdezni).-akár el is indulhatnánk.

-Oké!-bólintottam vidáman. –Akashi?-néztem rá kérdően.

-Felőlem...-vonta meg a vállát fel sem nézve a telefonjából. Ez ismét elég rosszul esett... legalább felnézhetne ha már beszélek hozzá... főleg hogy reggel még csókolgatott engem, most meg ide sem figyel rendesen...

-Akkor indulunk?-kérdezte Ikuma, miután összecsomagolt minden a padra kitett cuccot és ennivalót.

-Aha-mosolyogtam rá. Reméltem hogy ez a Dotonbori hely tényleg akkora buli lesz ahogy Ikuma mondta, és segít elterelni a gondolataimat a mögöttünk baktató morcos fiúról.

A séta egy kicsit kifárasztott az egész napos mászkálás után, de nagyon kellemes volt az augusztus végi langyos estében sétálni. Még romantikus is lehetett volna, ha Akashinak nem változik meg ennyire radikálisan a hangulata a délután folyamán... de erre nem szabad gondolnom. Megérkeztünk Dotonborihoz. Már így messziről is eléggé hangulatosnak tűnt (bár nem annyira az én stílusom a hely, de ezt a világért sem mondanám meg Ikumának, ő láthatóan lelkesedett érte) a hatalmas neonfényekkel, számos kivilágított utcai standdal. Ikuma rögtön odarángatott az egyikhez, ahol vett nekünk egy-egy műanyagpoharas koktélt, és egy zacskó édességet, amit rögtön az arcomba nyomott, hogy vegyek belőle. Kimarkoltam egy adagot és a számba tömtem, majd elindultunk végig a házsor mellett. Álmélkodva néztem a millió éttermet, kaszinót, bárt, ruha és szuvenírboltot, a színes fényeket, ahogy visszatükröződtek a folyón és a hatalmas embertömeget ami végighömpölygött az utcán. Negyed óra sétálás után Ikuma odahúzott egy bulihelynek a lejárójához, vagyis ezt akkor még nem tudtam, csak azt, hogy magával húz egy föld alá vezető lépcsősoron egy sötét helyre. Egy biztonsági őr fogadott minket, Ikuma kifizette a belépőt (ajjaj, belegondolva a mai költekezését elég sok pénzt kell majd visszatörlesztenem neki), majd bevezetett egy hatalmas terembe, ahol hangos zene szólt, fények villogtak, és rengeteg ember táncolt és beszélgetett. A zene, ahogy ez az egész környék, nem igazán az én stílusom volt, de megvolt a hangulata, és Ikuma lelkesedése rám is átragadt, úgyhogy miután a bárnál kikértük a koktélunkat (hú, ha még ezután visszamegyünk Akashiék klubjába, figyelnem kéne arra, hogy mennyit iszom!), már én is teljesen fel voltam dobva, és boldogan vetettem bele magam a táncolásba és bulizásba, és még a szőke kislány felkérését is elfogadtam, úgyhogy vele táncolgattam. Aztán valaki megkopogtatta a hátam, úgyhogy elengedtem a lányt, és megfordultam. Akashi állt ott.

-Mi az? –kérdeztem.

-Csak hogyha vissza akarunk menni a klubba, akkor gyere-mondta halvány mosollyal a szája sarkában.

-Jaj tényleg. Persze, menjünk!-mondtam lelkesen. Oké, jól elvoltam itt is, de volt egy olyan érzésem, hogy inkább az lesz a nekem való hely, úgyhogy elköszöntem a lánytól, majd Ikumától is, aki úgy döntött, itt marad inkább, és Akashival elindultunk a mostanra már kicsit hűvösebb estében. Végigsétáltunk a folyó mellett, fölöttünk a csillagos ég, és újra elöntött az a boldogság, amit reggel éreztem. Akashi végre nem üzengetett, zsebre vágott kézzel sétált mellettem, csendben. Szinte az egész utat csendben tettük meg a klubig, azonban nem volt semmi kínos benne, sőt, most jól is esett Ikuma szómenése után egy kis nyugi.

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat